Várakozni – de meddig?

Eddig a pillanatig minden, az utazás, az a gondolat, hogy nagyon messzire megy, minden olyan volt, mintha csak álmodná – és álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert így nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatnak másokat – a szüleinket, a férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat.
És most végre itt van a lehetőség. amit annyira várt, de titokban remélte, hogy soha nem jön el. Hogy fog szembenézni egy olyan élet kihívásaival és veszélyeivel, amelyet nem ismer?”

 (részlet: Paulo Coelho “Tizenegy perc” c. könyvéből)

Mersz álmodni? Vagy még azt sem?

Nekem évek teltek el, mire fel mertem egyáltalán tenni olyan kérdéseket, hogy “Mi lenne ha?”, “Jó ez nekem?”, “Mire is vágyom?”. Mert amíg nem kérdeztem, nem kellett cselekednem, csak szépen sodródtam az árral és vártam, hogy elkezdődjön az életem.
Olykor elég egy szikra, egy gondolat, vagy egy példakép (köszönet Edinának!), ami felvillantja a változás lehetőség. Ilyen mindenki életében van. Az a nagy kérdés, hogy mihez kezdesz ezzel? Hagysz mindent a régiben, vagy kipróbálsz egy másik ösvényt, egy másik forgatókönyvet? Nem kell azonnal minden hidat felégetni: csak először merj álmodozni, olyanról, ami tényleg a tied, ami tényleg boldoggá tesz. Mikor ezt megtaláltad felmerül a kérdés, hogy “Jó, de hogyan?”, és akkor már eljött az idő az apró lépések kidolgozására.
Én az El Camino alatt jöttem rá, hogy mindent meg lehet valósítani, csupán elhatározás és hit kérdése. Nem kell mást tenni csak haladni lépésről lépésre. Mikor első nap megnéztem a térképen, hogy mekkora távot tettem meg az egészhez képest elborzadtam, erőfeszítésemnek szinte nyomát sem találtam. De másnap becsomagoltam és indultam tovább, mert hajtott a hit és az akarat, hogy ez jó lesz, nekem ezen az úton végig kell mennem, hogy ez olyasmit ad, amit máshol nem szerezhetek meg. Nap nap után felkeltem és gyalogoltam városról városra, mikor többet, mikor kevesebbet, a térképnézegetéssel felhagytam. Lekötött az út, a mindennapi teendők, az útitársak, és Santiago de Compostella már csak valami ködös, távoli célként lebegett a szemem előtt. De ott volt és afelé haladtam. Aztán történt egy szép napon talán két héttel az indulásom után, hogy az út egy kőbe vésett térkép mellett vitt el, és ahogy megálltam megnézni, hogy pontosan hol is tartok a nagy cél felé vezető úton rájöttem, hogy már a felénél járok. Hogy tényleg elég csak lépésről lépésre haladni a saját tempóban, és így el tudom érni a kitűzött célt.

Persze az El Camino könnyebb mint az élet, mert az út mentén végig ott sorakoznak a sárga nyilak. De én azt gondolom, ha eléggé hiszünk magunkban, a célunkban, és az életet irányító erőben (nevezzük azt Istennek, sorsnak, vagy az univerzumnak), mindig találunk útjelzőket, mestereket, segítőket, akik megmutatják hogyan valósítsuk meg azt, amire születtünk, ami nem csak munka, de hivatás, amit örömmel, meggyőződésből tudunk tenni nap nap után.

Az idők során a célok változhatnak: ami egyik nap még jónak tűnt, másnapra már pótcselekvéssé válik, amiből ideje továbblépni.

Tehát a kérdés az: te már tudom mire vágysz? Tudod már hogyan valósítsd meg? Meghoztad a döntésedet?