Félmaraton? Á, az semmi…

A táncfoglalkozás kezdete előtti percekben az egyik résztvevőről kiderült, hogy félmaratonokat fut, sőt a maratont is tervezi. Ejha! Úgy éreztem azonnal meg kell tudnom hogyan csinálja, ezért rögvest visszakérdeztem:

– Nahát, te félmaratont futsz? Milyen klassz!
Mivel csak legyintett tovább erősködtem.
– Hogyan motiválod magad? Vagy egyszerűen csak ennyire szeretsz futni?
Újabb legyintés volt a válasz, majd hozzá tette.
– Nem is szeretek futni… – elgondolkodott. – Igazából nem egy nagy dolog. – Aztán némi keserűséggel a hangjában hozzátette: – Szerintem az valami, ha valaki spárgába le tud menni.

Én csak álltam döbbenten: neki egy félmaratont lefutni az “semmi”. Az nem teljesítmény.

Bármiben is vagy, bármi az áhított cél vajon tudatában vagy az eddigi elért sikereidnek? Mi az ami már annyira természetes hogy már észre sem veszed, mennyi idő, energia, munka volt eljutni ide? Mikor veregetted magad utoljára vállon ezekért?

Én is hajlamos vagyok csak azt nézni, amit még nem tudok. De az ilyen esetek döbbentenek rá, hogy érdemes megállni és örülni annak, ami már megvan. Mert az csillapítja az örök elégedetlenség hangját és segít, hogy jól légy a jelenben. Most ahogy vagy.